Nem nagyon szeretem az össznépi megmozdulásokat, amiknek más céljuk nincs, mint tisztán a közösségi tudat építgetése az akol melegben. A Nemzeti vágta annyira erre utal a nemzeti szó használatával, a nemzeti színek alkalmazásával, ráadásul a lovas nemzetre utalással, sőt az akol meleghez még az istálónegyedet is felhúzták - hogy biztos voltam benne, ennyire primér, nyálas magyarságtudat nevelésre engem el sem lehet rángatni.
Hát, hat ökörrel nem is lehetett volna. Ezt hasonló számú és erejű, de mindenképpen csökönyösebb  kiskorú családtag érte el.

A megérkezés után azonnal megerősödtem az előítéleteimben. Minden ott volt, ami idegesíteni szokott ezekben a bugylibicskás búcsúkban. Kezdődött a bódésorral, ami itt is adott volt. Az igényesség határát még mindig nem sikerült átlépni. Szerencsére a kóóóbász-sör-vattacukor kombó kiegészült a nemezkalap-fafurulya-nyíl felhozatallal, ami kezdte kicsapni nálam a biztosítékot. Semmi játékosság, semmi lazaság, hanem a szokásos pengeajkú és komor ősmagyar tekintetek. Ennyire komoly, szúrós tekintettel a világ egyetlen pontján sem lehet találkozni. A Westminsterben, a Louvreban dolgozók nem tudják ennyire komolyan venni magukat, pedig azok - ezekkel szemben - nem is a vásárlásra próbálnának rávenni.

Aztán jöttek a szokásos maoi állatságok.
Az városokat bemutató sátrakban Hatvannál a Bosch, Egernél egy tévéújság, Hódmezővásárhelynél egy kommunista kor emlékeit felvonultató kiállítás mutatkozott be. A turisták szemét érdemes volt nézni, mit is gondoltak erről.










Aztán lehetett látni huszárokat - rács mögött. Megpróbáltuk etetni őket, de a fókához hason-lóságuk ellenére sem ugrottak a halért. De morogni pont úgy tudtak.
A jelmezek mintha képekről léptek volna le. Nem tudom, hogy korhűek-e, de kötve hiszem, hogy fekete bársonyban lovagoltak volna az úrhölgyek 35 fok melegben.
Mintha a huszadik századi embereket vigyorogva, kis pocakkal-tokával, kopott autók motorháztetejére támaszkodva mutatnák 200 év múlva - mert, hogy találtak egy ilyen fotót. Bár, talán nem is lenne ez annyira hamis kép. :)

Aztán ott volt a vurstli hangulatért felelős 60-as évekbeli gyerekvidámpark.

















De szerencsére voltak igazi modern elemek is.
Az okostojások (ez van rájuk írva), akik a hátukon egy rakéta porszívót viseltek, a gerincükre egy csővel csatlakoztattak egy monitort, amivel ösztönlényük vágyaIT jeleníthették meg. Bár itt kicsit akadozott a technika, vagy egyből cenzúrázott, mert a kisagyukból jövő kamaty szót szisztematikusan kamatnak írta ki.
Aztán ott volt a Magyar Turizmus Zrt., ami sátrat bérelt ezen a rendezvényen. Nekik kéne ilyeneket rendezniük állami pénzből, de képtelenek, ezért hirdetik magukat. Ugyanabból a pénzből.



De a kedvencem a magyarságtudatban feszítő lovasíjászok voltak, akik adózási okokból Szlovákiába költöztették át a cégüket.

Életünket és vérünket a hazáért. A közteherviselés viszont, kossuthi, elfogadhatatlan, túl-modern eszme.









Aztán végre elkezdtek futni a lovak. És minden az ellenkezőjére fordult. A versenyre készülők arca, a lovak kapálása, a rajt előtti izgalom - igazán felemelő volt.
Rájöttem, hogy azt szeretném, hogy a Városligetben egész nyáron lovak legyenek, a gyerekek lovagolhassanak, íjászkodhassanak és ne unalmas körülmények közt ismerhessék meg a régi magyar kultúrát. Lehetne modernizáció is és nemzeti kultúra egyszerre. A sok beteg máz nélkül ez a rendezvény és ehhez hasonlóak alkalmasak is lehetnének. Jövőre hazautazom, ismét kimegyek, hátha...