Megdöbbenve olvastam egy blog bejegyzést, ami arról szól, hogyan vertek-vernek meg gyerekeket a társaik.

Ahogy jeleztem az előző hasonló postban, nekem elegem lett, hogy Mon vagy héja lesz az ember (annak minden negatív következményével) vagy galamb, akit naponta tépnek meg. Szóval azóta egy híresen galamb országban élek, ahol látom a gyerekeken a változást. 

Pont a napokban beszélgettem a 9 évessel Mo-ról és az iskolákról. Mo-n egy többnyelvű, nagyon tudatos nevelési elveket követő, korrekt, kis létszámú osztályú magániskolába járt. Ahogy mondtuk, egy erőszakmentes, a tudást középpontba helyező buborék. Rettegtünk, hogy mi lesz, ha ezt kinövi és találkozik az erőszakkal, de az úgyis évek múlva lett volna.

Az egyik barátunk egy erről folytatott beszélgetés után át is hozta ide a gyerekét egy a magyar szokásos általános iskoláknál sokkal jobb normákat követő, de állami iskolából. A gyerekét az előző helyen bántották, de ebben az iskolában kinyílt, sokkal jobban érezte magát.

Vagyis örültünk, hogy sikerült a gyerekeket kimenekíteni a maoi nevelési elvek közül: "ne hagyd magad", "ha bántanak, üss vissza", "hülye ez a tanár, majd én megmutatom neki", "hadd tanuljak a gyerekek, mi az igazi élet" - mert sokak szerint nem igaz, hogy az erőszak ellentéte az erőszak.

Szóval a 9 éves srác elmondta, hogy Mot nem szereti, mert mindenki erőszakos volt. Csodálkoztam, mert meg voltam győződve, hogy ebben a tekintetben nem volt rossz helyzetben.

Itt a galamblelkű, új országban minden gyerekekkel teli helyen ki van plakátolva, hogy nincs erőszakoskodás és ha ilyet tapasztalsz, kihez fordulhatsz. Ebbe beleértenek mindent: lökdösődést, zsarolást, verést, sőt a szitok szavakat és a csúfolódást is. Ha a gyerek kimegy a parkba és az akcentusa miatt csúfolnák, akkor azt kivizsgálják. Ha egy gyerek felemeli a hangját a másikkal szemben, akkor a tanárok azonnal közbelépnek. Az erőszak helyett a problémák azonnali megbeszélése, feloldása történik.

A tanárok együttműködők, segítőkészek, felismerik a problémákat és kezelik is - ha valaki csak kiabálna velük, akkor már azért elvinné a rendőrség; nemhogy kezet emelhessen rájuk valaki.

Az iskolában a kisebb gyerekeket segítik a nagyobbak. Nem azért, mert kell, hanem mert amikor kicsik voltak őket is a nagyobbak így kezelték, tisztelettel, a másik hibáinak, tehetségének elfogadásával. Nem vált ki utálatot sem a lemaradás, sem a fogyaték; és nem vált ki gyűlöletet, irigységet ha valaki jobb valamiben.

Mo, meddig lehet a csizkáztatás, megalázás, zsarolás, ütés és visszaütés elvét követni? Nincsen egy hatalmas, drága állami rendszer létrehozva, hogy ezt kezelje? Tanárok, rendőrség, önkormányzat, családsegítő szolgálat, jegyző, gyerek pszichológus? Ha ők nem látják el ezt a feladatot, akkor ki fogja? És ki fogja megmutatni a családoknak, hogy létezik egy másik, békésebb út is?