A külföldön dolgozó orvos hazalátogatása mindig nagy élményt ad - mindkét oldalnak. A nyugat-európai kórházak technikai felszereltsége, a megbecsültség és a fizetések nagyságrendi eltérése hálás téma. Persze a nyugodt életet élő, anyagilag és erkölcsileg megbecsült, kipihent (mert nem három műszakban dolgozó) hazalátogató gyakran megkapja a negatív kritikát, hogy eladta magát kilóra, mintha erkölcsösen gyógyítani csak Mon lehetne és feltétlenül heti 50-70 órában éhbérért.

A beteg-orvos kapcsolat illetve orvosi döntéshozatalról néhány érdekes példa:

1. A kint dolgozó magyar orvos egy európai kórházban, éjszakai ügyeletben hajnali négykor nem mosolygott rá az egyik hisztérikusan viselkedő betegre - ezért megrovást kapott, hogy nem jól kezelte a beteg jogait. Tehát nem kötözte le, hogy belehaljon, nem pofozta fel, nem vágott bele egy nyugtató injekciót, ahogy ez Mon ritkán, de előfordul. Nem, egyszerűen nem mosolygott rá egy közkórházban a betegre. A kórház vezetése ez ellen fellépett, a magyar orvos pedig igazat adott a főnökének.

2. Mon a diagnózis és terápia a távolbalátással kell kiegészüljön. Az maoi orvosoknak bizonyos gyógyszerekből kereten belül kell maradniuk havonta. Mondjuk egy gyógyszerből havi 30 dózis adható ki. Ha abban a hónapban az országban egyenetlen a betegeloszlás és az orvos 35 adagot oszt ki, holott a többi orvos átlagosan csak 25-öt, akkor a diagnózis alapján egyértelműen adandó gyógyszerből való túlzott felhasználásért több tízezer forintos büntetés járhat. Tehát nem a diagnózis, a betegség és gyógyszer összefüggése, az orvos szakmai kompetenciája dönt, hanem a statisztika.

Gondoljunk bele a következményekbe: ha egyszer így megbüntetnek egy orvost, legközelebb az utolsó pár adagon, a hónap vége felé el fog gondolkozni. Tehát minden hónap végén előfordulhat, hogy a diagnózis ismeretében nem ír fel valamit, vagy vár pár napot, hogy a következő hónapi keretét használja fel. Viszont, ha mindenki így tesz, akkor az átlag is csökken, tehát szép lassan mindenki visszafogja az adott gyógyszer használatát és mindig megbüntetik, akik többet használ: végül az átlag nullára csökken. A gyógyszer felhasználás statisztikailag csökkent ugyan, de a beteg a neki járó gyógyszert nem kapta meg.

3. A Kaméleon című magyar filmben egyértelműen megnevezésre kerülnek a szakterületek, ahol a Mon a paraszolvencia erősen megjelenik. Persze a filmben nem így kerül tálalásra, de egyes életkörülmények erre direkten utalnak. 

Amikor a kinti fizetés szóba kerül egy Mon dolgozóval, akkor a következő beszélgetés hangzik el:

- Ez a parával együtt ennyi?

- Nem, ez a fizetés.

- És mennyi a plusz para?

- Nincs.

- Nem kérsz? Mennyit kérnek a többiek?

- Senki sem kér, senki sem ad. Egyszerűen nincs.

- És mennyit kérhetnél?

- Nem kérek. Nem szorulok rá.

- Hmmm, pedig biztosan jó kis pénz lenne az is.

Tudni kell, hogy a két beszélgető közt emberileg semmi különbség sincs. Az egyiket megbecsülik minden téren, ezért becsületes és ezért egy másik országnak adózik. A másikat kizsigerelik éhbérért, ezért ideges, zaklatott és erkölcstelen és szakmailag nem megengedhető dolgokat tesz és eltitkolja a bevételeit, mert erre kényszerítik.

És így lesz az orvosi fizetésből mindenkit érintő társadalmi-, egészségügyi probléma...